Az elhagyott utak vándora vagyok én,
hol a szél suttogó dallamot zeng a fák között,
hol a nap arany fátylat terít a réten,
és a csillagok közt sötét éjben én vagyok a költő.
A múltam, jelenem, jövőm egybefonódik,
mint a szőlőtőke indái a pergolán,
úgy ölelnek körbe a régi emlékek,
mint a köd, mely a hajnalban lebeg a folyón.
Az elhagyott utak vándora vagyok én,
hol a szívem mélyén ott lüktet a világ,
hol a csend szavai szállnak a széllel,
és az idő kereke halkan kattogva pörög.
A szavak, gondolatok, érzések örvénye,
mint a tenger, melynek mélyén rejtőzik az élet,
úgy bukkan fel bennem a múlt, a jelen, a jövő,
mint a nap, mely a horizonton fel-felbukkan.
Az elhagyott utak vándora vagyok én,
hol az élet színes szőnyege terül elém,
hol a remény virágai nyílnak az út mentén,
és a szívem húrjain szól a végtelen dal.
Az élet, a halál, a szeretet hármasa,
mint a szivárvány, mely a zápor után tündököl,
úgy ragyog bennem a hit, a remény, a szeretet,
mint a csillagok, melyek az éjszakában ragyognak.
Az elhagyott utak vándora vagyok én,
hol a lélek titkos kertjében járok-kel,
hol a szavak mint madarak szállnak a széllel,
és a szívemben zeng a végtelen dal.
