Az elhagyott tó partján a magány visszhangja
A tó csendes, csak a nádas suttog,
Az alkonyatban szürkülő partok közt,
Hol a magány súgó visszhangja ott log,
Mint egy elfeledett, súlyos költői könyv lapjain.
A víz tükre megtörik, a kavicsok alatt
A hullámok sóhajtása hallatszik,
Egyedül, elhagyatva, ahol még a madárdal is halk,
A csöndben a lélek mélységei felé hajlít.
Az ég alatt, ahol az élet zaja elnémul,
Ahol a szív dobbanása az egyetlen zene,
Az emlékek, mint a szélben ringó fűszál,
Érintik a lélek húrjait, súlyosan és mélyen.
A tó partján, ahol az idő megáll,
Ahol a magány visszhangja visszhangzik,
Ahol a csendben minden hang meghal,
Csak a lélek dalát a szél hordozza tovább.
A magány, mint egy költő tolla,
Írja a tó partján a lélek történetét,
Ahol a csendben a szív dobbanása hallik,
Az elhagyott tó partján, ahol a magány visszhangzik.
