Az elhagyatottság szürke köntösében
Az elhagyatottság szürke köntösében járok, mint egy szellem, mely a múlt szürke fátyla alatt bolyong. A csend, mint egy hűvös, szürke köd, körbevesz, és a léleknek nincs menedéke. A város, amely egyszer csupa élet volt, most csak egy hosszú álom, melyben az emlékeim rabjai vagyunk.
A sötét utcák, mint a feledés folyosói, végeláthatatlanok. A lámpák, mint megfakult csillagok, csak haloványan világítanak. A szürke épületek, mint óriási szellemek, magasra emelkednek az ég felé, mintha a magányt próbálnák megérinteni.
Az elhagyatottság szürke köntösében járok, de nem vagyok egyedül. A szívemben hordozom a múltat, mint egy örökkévaló ékszert. A szürke köd mögött ott vannak az emlékek, mint a csillagok a felhők mögött. Láthatatlanok, de mégis ott vannak, mint egy távoli dal, mely a szívemben zeng.
Az elhagyatottság szürke köntösében járok, de nem vagyok elveszett. A csendben találom meg a békét, a magányban találom meg a szabadságot. A szürke köd mögött ott van a remény, mint a hajnal első sugarai. Eltűnhetnek a felhők mögött, de mindig visszatérnek, mint a tavasz a tél után.
Hófehér hópelyhek hullanak,
Szürke köntösben az éj csendje.
Remény a hajnal első sugarában.
