Az élet útvesztőiben
Kacskaringós utakon bukdácsol a lélek,
hol a lét kusza szövevénye tüskésen ölel,
a szavak mint szél táncolnak, gyöngyöző éjjelen,
s a szív, ah, a szív! Mint kiéhezett gyermek könyörög.
Minden szó egy labirintus, minden gondolat egy színjáték,
a világ egy groteszk komédia, ahol a szereplők csak bábok,
szürreális színpadon játszó árnyékok,
míg a nézők kacagását csak a csend hallgatja.
A nap mint egy bolond festő, színeket hagy a felhőkön,
az élet mint egy őrült költő, verset ír a szívünkbe,
s a szerelem, oh, a szerelem! Mint egy vak festő keze,
színes foltokat hagy a lélek fehér vásznán.
Az idő, mint egy részeg zenész, elrontja a dallamot,
az élet, mint egy szomorú bohóc, nevet a saját tréfáján,
s a halál, oh, a halál! Mint egy színházi függöny,
leereszkedik, mikor a játék véget ér.
Az élet útvesztőiben bolyongunk, mint részeg tengerészek,
a létezés tengerén hánykolódunk, mint elveszett hajók,
s a remény, oh, a remény! Mint egy világítótorony,
fényt szór a sötét éjszakába, hogy utat mutasson.
Az élet útvesztőiben keresünk valamit, ami talán sosem létezett,
valami szépséget, valami igazságot, valami értelmet,
s a hit, oh, a hit! Mint egy vak vezető,
elvezet minket a lét kusza útvesztőiben.
