Az élet szépségéért
Hogyha a világ egy festmény volna, melyen
Szürreálisan színes, groteszk alakok járnának,
Ahol a szivárványok szürke árnyalatokban pompáznak
És a felhőkben tündérek ringatóznak.
Ahol a hold kacagó arcképét sötét égbolton festik,
S a csillagok, mint gyémántok, a végeláthatatlan éjben pihennek.
Ahol a nap, mint egy vörös csoda, az égbe szökken,
És a folyók, mint ezüst szalagok, a tájban tekergőznek.
Ahol az emberek szívükben hordozzák a világ terheit,
De szemükben a remény csillanása ragyog,
Hol a szerelem, mint egy bűvös dal, száll a levegőben,
És az élet, mint egy csodás költemény, az időn át húzódik.
Ahol a szomorúság, mint egy sötét árnyék, a szívünkbe költözik,
De a boldogság, mint egy fényes csillag, a lelkünkben ragyog.
Hol a fájdalom, mint egy éles kés, a testünkbe mar,
De a gyógyulás, mint egy gyengéd érintés, a sebeket bevarr.
Ahol a halál, mint egy régi barát, végül eljön értünk,
De az élet, mint egy gyönyörű virág, újra kibontakozik.
Hol a múlt, mint egy ködös álom, a fejünkben marad,
De a jövő, mint egy fényes csillag, a szemünk előtt ragyog.
Az élet szépségéért, a világ groteszk színeiért,
A szürreális álmokért és a bűvös dalokért.
Az élet szépségéért, a boldogság fényes csillagáért,
A fájdalom éles késeért és a gyógyulás gyengéd érintéséért.
Az élet szépségéért, a halál régi barátjáért,
A múlt ködös álmáért és a jövő fényes csillagáért.
Az élet szépségéért, a világ groteszk színeiért,
A szürreális álmokért és a bűvös dalokért.
