Az éjszaka titkos vágyai
Világok lángja, a nap, lehunyta szemét,
A csillagok gyászoló fénye hirdeti a véget.
A városok acéljai, betonjai élettelenek,
A hajnal színe a szürke, a csend pedig végtelen.
Az utcák üresen állnak, nincsenek többé álmok,
Az élet íze a hamu, az idő pedig álló.
Az emberiség szíve, egykor oly meleg és élénk,
Most kihűlt, mint a tél, élet nélkül és reménytelen.
A csillagok szemei, bánatosan néznek le ránk,
A világunk romokban, az ég pedig szürke és vak.
Az éjszaka titkos vágyai, elszállnak, mint a szél,
Nincsenek többé szerelmek, a szívünk pedig csendben él.
A tenger hullámai, most már csak suttogva mesélnek,
Az élet dalát, melyet már csak a szél énekelt.
A természet zöldje, most már csak a múlt emléke,
A jövő színe a fekete, a remény pedig vége.
Az éjszaka titkos vágyai, elszállnak, mint a szó,
A világunk csendben él, a szívünk pedig fájó.
Az emberiség álma, egykor oly ragyogó és szép,
Most csak egy suttogás, a csendben és a mélyben.
Az éjszaka titkos vágyai, elszállnak, mint a szél,
Az életünk csendben él, a szívünk pedig széttép.
Az emberiség reménye, egykor oly erős és nagy,
Most csak egy suttogás, az éjszaka titkos vágyai.
