Az égig érő hegycsúcsok
Magányosan állok itt, a csúcsok közt,
Mint egy elhagyatott, csendes pásztor.
Körülöttem a szél, a sziklák, az ég,
S a végtelen csend, mely szívembe vésődik.
A hegyek magasán, a világ fölött,
Az égig érő csúcsokon, hol a szél suhan,
Hol a madarak éneke hallgatag,
Ott állok én, a magányos pásztor.
A csillagok közt, a hajnalok hűvösén,
A nap sugaraiban, az alkonyat árnyékában,
A hegyek ölelésében, a szél dalában,
Ott találom meg a világ csendjét.
A hegycsúcsokon, ahol a szél vész,
Ahol a csend a szívembe vésődik,
Ott állok én, a magányos pásztor,
Az égig érő csúcsok közt.
A hegyek magasán, a világ fölött,
Az égig érő csúcsokon, hol a szél suhan,
Hol a madarak éneke hallgatag,
Ott állok én, a magányos pásztor.
A csillagok közt, a hajnalok hűvösén,
A nap sugaraiban, az alkonyat árnyékában,
A hegyek ölelésében, a szél dalában,
Ott találom meg a világ csendjét.
A hegycsúcsokon, ahol a szél vész,
Ahol a csend a szívembe vésődik,
Ott állok én, a magányos pásztor,
Az égig érő csúcsok közt.
