Az átadott díjak tánca
Körbejárnak, mint az ősz levél,
Mely az ég felé tartó fa ágát hagyta el,
S mint a nyüzsgő méhek, melyek a virágokat ölelik,
A díjak is táncra perdülnek, mint a szélben ringó függönyök.
Kacskaringós utakon, mint a hegyi patak,
Mely a sziklákat csókolja, míg a tengerbe nem talál,
Úgy keresik ők is helyüket a világban,
Míg meg nem találják azt, akiért létrejöttek.
És ott, ahol a kezek összefonódnak,
Ahol a szívek egymásba olvadnak,
Ahol a szavak már nem számítanak,
Ott táncolnak a díjak, mint a tűzben égő fák.
Az élet színpadán, hol a szerepek összefonódnak,
Hol a színek egymásba olvadnak,
Hol a hangok már nem számítanak,
Ott táncolnak a díjak, mint a hajnalban ébredő madarak.
És mikor a fátyol lehull, s a nap újra felkel,
Mikor a szívek újra egymásra találnak,
Mikor a szavak már nem számítanak,
Akkor a díjak is újra táncra kelnek.
Mert ők a létező magyar kifejezések,
Ők a gazdag szókincs, mely a szívünket ékesíti,
Ők a csodás költői képek, melyek a lelkünket festik,
Ők azok, akik a szabadversben élnek.
