Az apa, aki a múltat életre kelti
Ó, bölcs apa, ki múltat életre kelti,
Mint régi óra, melynek ketyegése
Magába zárja az idők örökségét,
S a múltat hozza el hozzánk csendesen.
A múlt szellemét hozod, mint virágot,
Mely a feledés árnyékából nőtt,
És bár a szirmok már halványulóban,
Mégis a lényeg örök, örök tőről fakadó.
Gazdag szókincsed, mint a Duna árja,
Melynek minden cseppje egy-egy történet,
Minden hulláma egy-egy emlék, melyet
A múltból hozzánk sodor a jelenbe.
Apa, ki a történelem könyvét lapozgatja,
És a feledés ködéből hozza a történeteket,
Mint aki a szürke ködből hozza a napfényt,
És a sötét éjszakából a csillagokat.
Csodás költői képekkel mesélsz,
Mint a festő, ki színekkel beszél,
És minden ecsetvonás egy-egy történet,
Mely a vásznon életre kel, mint a múlt szelleme.
Apa, ki a múltat életre kelti,
Mint a szél, mely a leveleket táncra hívja,
A te szavaid, mint a zene, melyet
A csend hallgat, és a lélek táncol rá.
Ó, bölcs apa, ki a múltat életre kelti,
A te történeteid, mint a fény, melyet
A sötét éjszakában a csillagok hoznak,
És a múlt sötétjéből a jelenbe világítanak.
