Árnyak között elvész a múlt
Kipukkadt szemű éjszakák köntösén,
hol az árnyak bújócskát játszanak a fényekkel,
ott találod meg a múltat, ki elveszett,
mint a tengerben a só, mint a szélben a szó.
Keresed, kutatod, mint aki a tűt szénakazalban,
de a múlt, az a ravaszdi, mindig máshol van.
Mint a folyóban a víz, mint a pohárban a bor,
ott marad, ahol már nem vagy, ott, ahol már nem tor.
Látod, a múlt, az olyan, mint a hajnali pára,
amit a nap elsöpör, mint a szél a nyári tarlót.
Csak egy pillanatra van, aztán elillan, mint a varázslat,
mint a szivárvány a felhők között, mint a gyertya a sötétben.
Olyan, mint a költő, aki verset ír a semmiből,
vagy mint az álmodó, aki képeket fest a semmire.
A múlt, az csak árnyék, amit a fény vetít,
a jelen pedig a vászon, amire a kép kerül.
De ha a fény eltűnik, az árnyék is elvész,
és a múlt, mint a köd, belefúl a semmibe.
Mint a dal, ami elhangzik, mint a szó, ami elszáll,
a múlt is csak egy árnyék, ami elvész az árnyak között.
Így hát ne keress, ne kutass, ne bánkódj,
hagyd, hogy a múlt elvész, mint a folyó a tengerben.
Mert a múlt, az csak árnyék, és az árnyék mindig elvész,
de a fény, az örökké van, és a fény mindig visszatér.
