Árnyak között bolyongva
Árnyak között bolyongva, hol a fény csupán sejtés,
Hol a lét maga az álom, s a valóság a képzelet.
Fénylő csillagok alatt, melyek égi tükröződés,
Álmodozva járom én a létezés e mezejét.
Az idő szövődik körém, mint a végtelen szövet,
Az élet színei közt pazar pompával tündököl.
A jövő ködén át, mint az utópisztikus képlet,
A holnap hajnala felé, bátran és reménnyel ölök.
A csillagok között száguldó gondolatok,
Mint a fénysebességű álomhajók száguldoznak.
A végtelenben bolyongó lélek, mely önmagát kutat,
A lét rejtélyén túl, a titokzatos mélybe hatolnak.
Az élet körforgása, mint a szél által hajtott malom,
Az idő végtelen tengerén ringatózik a lélek.
A múlt és jövő között, mint az örökmozgó kalon,
A jelen pillanatában, a létezés önmagát értelmezi.
Ahogy a fény és árnyék összeér a végtelenben,
Úgy találkozik a lét és a nemlét határán az ember.
A végtelen utazás, melyen az önmagát kereső lélek szender,
Az utópisztikus álom, melyben a valóság és álom összeér.
Árnyak között bolyongva, hol a fény csupán sejtés,
Az élet és halál határán, az örök kérdés visszhangzik.
A lét és nemlét között, ahol a végtelenben az ember létezik,
Az utópisztikus álom, melyben a valóság és álom összeér.
