Árnyak között a bánat
Árnyak között a bánat, szívem mélyén a vágy,
Titkokkal terhes az éj, s a hold fénye is halvány.
A csillagok, mint tűszúrások az égbolton,
Mint az élet sebei, melyek sosem gyógyulnak be.
A sötétségben hajózom, mint egy hajótörött,
S a lelkem, mint a tengerek, mély és megközelíthetetlen.
A csend szavai némák, de annál hangosabbak,
Mint a vihar, mely a szívemben dúl, s nem hagy nyomot.
A lélek, mint egy labirintus, végtelen és összetett,
S a vágyak, mint a szél, szabadon szárnyalnak.
A sors, mint egy tánc, hol forgunk, hol pörögünk,
De végül mindig ugyanott találjuk magunkat.
Az élet, mint egy színház, ahol mi vagyunk a színészek,
S a szerepek, melyeket játszunk, álarcok a valóság előtt.
A világ, mint egy festmény, színes és változatos,
De a lényeg mindig a részletekben rejlik.
Az árnyak között a bánat, mint egy örök kísértet,
Mely a szívünk mélyén lapul, és sosem hagy minket.
De a remény, mint egy hajnal, mindig újra felkel,
S a sötétség után mindig jön a fény.
