Álomutazás a Pünkösdi tájban
Itt állok, magányosan, a pünkösdi réten,
Ahol a női lélek szabadon létezhet.
A hajnal köntösében, a hűvös csendben ébredek,
Mint egy álmodozó, aki a virágok között lépeget.
A napsugarak érintése, mint egy lágy simogatás,
A szél suttogása, mint egy titkos vallomás.
A természet ölelése, mint egy anyai öl,
Ahol a női lélek békére talál, és megpihen a fájdol.
A pünkösdi rózsa illata az én illatom,
A harmatcsepp a szirmán az én könnyem.
A madárdal az én dalom, a szél az én hangom,
A táj pedig az én színpadom, ahol a drámai monológom.
Feminista vagyok, de nem harcos, hanem álmodozó,
Aki a természetben keresi a szabadságot, az örömöt.
Nem akarok uralkodni, csak egyenlőnek lenni,
Aki a szívén keresztül lát, és a szavakon túl érezni.
A pünkösdi tájban álmodozom, és magamra találok,
Ahol a női lélek szabadon szárnyalhat.
Ahol a szívem a ritmusra dobban, és a szavak dalra kelnek,
Ahol a női lélek szabadon énekelhet.
Az álomutazás véget ér, de a szívemben él tovább,
Mert a pünkösdi tájban találtam meg a saját utamat.
Ahol a női lélek szabadon létezhet,
Ahol a női lélek szabadon szerethet.
