Ahol a szegénység csendben rejtőzik
Suttogó csendben, szegénység bújik,
Mint kóbor kísértet, elhagyott házban.
Színeket vesztett, szürke világban,
Mégis reményt tart, mint szikra a sziklán.
Nincs gazdag szókincs, csak szűkös mondatok,
Melyekkel festi le a napi élet.
De néha tűnik, mint szivárvány színe,
Egy-egy szó, mely a reményt életre kelti.
Ahol a csendben, a szegénység rejtőzik,
Ott a szív is, mint kővé dermed.
De a lélekben, mint csodás költői kép,
A remény szikrája mindig ég.
Ahol a szegénység csendben rejtőzik,
Ott a szó is, mint fagyott csepp hull.
De a szívben, mint tél utáni tavasz,
A remény virágai mindig nyílnak.
