A vonat mozdulatlanul áll az időben,
Mint egy örökös megálló, melyet a múlt szelleme borít.
A peronon száz évek nyomai, a várakozás hosszú percei,
Melyekben az emberi sorsok összefonódnak, majd széthullanak.
A vasúti sínek, mint az élet útjai, végtelenül húzódnak,
Az érkezés és távozás örökös körforgásában.
A kerekek zaja, a füstfelhők, a gőz sziszegése,
Minden mozdulat, hang és illat a múltba vezet vissza.
A kocsik ablakai, mint a történelem tükröződései,
Melyekben az arcképek váltakoznak, a mosolyok és könnyek.
A búcsúzók és az érkezők, az utazók és az otthon maradók,
Mindenki a maga útját járja, a maga történetét írja.
A vonat mozdulatlanul áll, de az idő nem áll meg,
A percek, órák, napok, évek, évtizedek tovaszállnak.
A sínek végén a jövő vár, de a múlt nem feledhető,
A vonat mozdulatlanul áll, de az emlékek tovább élnek.
A vasútállomás, mint a világ szíve, örökké dobog,
A vonatok jönnek-mennek, az emberek szállnak-felszállnak.
A mozdulatlan vonat, mint az idő kereke, örökké forog,
A múlt, a jelen és a jövő összefonódik, mint a sors szövete.
