A veszteség ködén át
A veszteség ködén át lépkedek,
hol a vágyak színe sápadt, élettelen,
s a szívem, mint régi, rozsdás ékszer,
csüng a múltnak e szürke emlékében.
A szavak, mint esős égi csillagok,
visszapattannak a csend faláról,
s a szívem, mint kósza vándor madár,
csak röpköd a szavak hálójában.
A szerelem, mint elhagyott kastély,
melynek kapuja már rég bezárult,
s a szívem, mint egy elfeledett dal,
csendben húzza a bánat húrjait.
A remény, mint egy széllel szálló levél,
melyet a sors keze elkap,
s a szívem, mint egy öreg tengerész,
csak nézi a távoli partot.
A jövő, mint egy ködös távlat,
melyben a szem nem lát semmit,
s a szívem, mint egy vak festő ecsete,
csak festi a ködös képet.
A veszteség ködén át lépkedek,
hol a vágyak színe sápadt, élettelen,
s a szívem, mint régi, rozsdás ékszer,
csüng a múltnak e szürke emlékében.
