A végzet utolsó sóhaja
Mint a hajnal első fényrobbanása,
Mely a sötét égbolton átüt,
Úgy csap le a végzet utolsó sóhaja,
Mely az élet színpadán csendül.
A csillagok ösvényén vándorolva,
Az égi csodák közt keresem az utat,
Hol a végzet halk sóhajai szólnak,
S a létezés végtelenjét kutat.
A szívemben égő tűz, mint a csillagok fénye,
Elhomályosítja a holdas éjszakát,
Míg a végzet utolsó sóhaja el nem ér,
S eltemet a csendes magányba.
Mint a húr, melyen az utolsó hang elszáll,
Mint a szél, mely a faleveleket hajtja,
Úgy csendül el a végzet utolsó sóhaja,
Mely az élet végtelen tengerén hajózik.
Az élet forgószínpadán játszom a szerepem,
Az idő homokszemeként peregve,
Míg a végzet utolsó sóhaja el nem ér,
S az élet húrján az utolsó hang elnémul.
Az élet, mint a tenger, melynek partját nem lelhetem,
A végzet, mint a szél, mely a hajómat hajtja,
Míg el nem ér a végzet utolsó sóhaja,
S a létezés hajnalán a nap elbúcsúzhat.
Mint a virág, mely az utolsó csepp esőt várja,
Mint a madár, mely a hajnal első sugarát keresi,
Úgy várja a lélek a végzet utolsó sóhaját,
Mely az élet végtelen tengerén hajózik.
Az élet, mint a színház, melynek függönye lehull,
A végzet, mint a hajnal, mely a napot köszönti,
Míg el nem ér a végzet utolsó sóhaja,
S az élet húrján az utolsó hang elnémul.
