A végzet szövete
Sötét, mint a gyászoló éj szövete,
Végzetem, mint a sors szőtte háló.
Gúnyosan kacag a végzet, mint a szél,
Mely keresztül száguld a kopár fák között.
A hold, mint egy fehér koporsó a magasban,
Tükrözi a világ szomorú játékát.
A csillagok, mint fekete gyöngyök az égen,
Hidegen világítanak, mint a halál szemei.
A szívem, mint egy vaskalapács, ver,
Dobbanása, mint egy kínzó ének.
A lelkem, mint egy örökös rab,
Keresi a szabadságot a sötétben.
A szerelem, mint egy édes méreg,
Mely elpusztítja az én bennem élő énemet.
Az élet, mint egy szomorú színjáték,
Melyben a szereplők csak bábuk a sors kezében.
A remény, mint egy törékeny hajszál,
Mely könnyen szakad, mint a pókháló.
A hit, mint egy törött tükör,
Melyben a kép már nem a valóság.
Így sző a végzet, mint egy gonosz szövőnő,
Aki a sors szövetét készíti.
Ironikus mosollyal néz rám,
Mint aki tudja, hogy a vég már közel.
De a gúnyos kacagás, mint egy éles kés,
Mely a szívemet metszi, mint a vajat.
A szomorú színjáték, mint egy rossz álom,
Melyből csak a halál ébreszt fel.
Így sző a végzet, mint egy gonosz szövőnő,
Aki a sors szövetét készíti.
Ironikus mosollyal néz rám,
Mint aki tudja, hogy a vég már közel.
De a gúnyos kacagás, mint egy éles kés,
Mely a szívemet metszi, mint a vajat.
A szomorú színjáték, mint egy rossz álom,
Melyből csak a halál ébreszt fel.
És én, mint egy kósza lélek,
Keresem a kiutat ebből a sötét labirintusból.
De a végzet szövete, mint egy börtön,
Melyben az én lelkem az örök rab.
Így sző a végzet, mint egy gonosz szövőnő,
Aki a sors szövetét készíti.
Ironikus mosollyal néz rám,
Mint aki tudja, hogy a vég már közel.
