A varázslatos kötelék
Nézd, hogy húzza magát a nap, mintha
egy kócos, szeszélyes öregasszony volna,
ki a hajnalban még a szívét adta,
de most már csak a hátát mutatja.
A hold, az ég szemérmes menyasszonya,
fénylő ruháját bontja, szépen, lassan,
míg az éj, a világ nagy udvara,
tükrözi a csillagok táncát, a halkan zengő dallamot.
A szél, mint egy szeszélyes kamasz,
hol halkan súg, hol hangosan kiabál,
de a fáknak, a füveknek, a virágoknak
mindig van egy szava, egy titkos üzenete.
Az eső, a föld könnyei, mintha
a világ bánatát, örömét mesélné,
hol csendesen hull, hol vadul zúdul,
de mindig ott van, ahol a szívünk hívja.
És mi, emberek, ebben a nagy színházban,
hol a szerelem, a gyűlölet, a félelem, a remény játszik,
hol a nevetés, a könnyek, a suttogás, a kiáltás csendül,
hol a szívünk húrján penget a sors, a varázslatos kötelék.
Ez a világ, a miénk, a tiéd, az övék,
hol a szívünk, a lelkünk, az eszünk, a testünk él,
hol a szerelem, a gyűlölet, a félelem, a remény ébred,
hol a nap, a hold, a szél, az eső, a fák, a virágok, az emberek élnek.
Ez a világ, a varázslatos kötelék,
hol a szívünk, a lelkünk, az eszünk, a testünk él,
hol a szerelem, a gyűlölet, a félelem, a remény ébred,
hol a nap, a hold, a szél, az eső, a fák, a virágok, az emberek élnek.
Ez a varázslatos kötelék, a miénk,
az életünk, a halálunk, a szerelmünk, a gyűlöletünk,
a félelmünk, a reményünk, a nevetésünk, a könnyünk,
a suttogásunk, a kiáltásunk, a titkaink, a vágyaink.
Ez a varázslatos kötelék, a miénk,
az életünk, a halálunk, a szerelmünk, a gyűlöletünk,
a félelmünk, a reményünk, a nevetésünk, a könnyünk,
a suttogásunk, a kiáltásunk, a titkaink, a vágyaink.
