A vágyak táncolnak a várakozásban
A város szívében, ahol a szürke épületek összeölelkeznek, és a történelem édes-savanyú lehelete száll a levegőben, ott találkoztam a várakozással. Az idő, mint öregedő bölcs, lassan suhant át a kőutakon, ahol a múlt és a jelen összefonódik, és a jövő csak egy ködös árnyék a horizonton.
A vágyak, mint lázadó tizenévesek, táncoltak a szívemben, égő lángokkal a kezükben, kacagva, nevetve, csókolva a pillanatot. Az élet, mint egy bolondos bohóc, nevetett a játékán, miközben a vágyak és a remények szövődtek egybe a vágyak színes szőnyegén.
A nap, mint egy hajnalban ébredő szerető, lassan csókolta fel a város arcát, ahol az emberek, mint apró hangyák, nyüzsgtek a reggeli rohanásban. A vágyak, mint vad kisgyermekek, futottak a nap sugarai között, nevetve, sikongva, örömükben ugrálva.
Egy pillanatnyi csend. A levegőben lógó várakozás. A szívemben táncoló vágyak. A városban rejtőzködő remények. A napban fürdőző álmok. És én, aki a pillanatot ölelem, a vágyak táncát nézem, a reményeket keresem, az álmokat kergetem.
És a nap végén, amikor a város lehunyja szemét, és a csend beburkolja a szürke épületeket, a vágyak visszatérnek a szívembe, ahol táncolnak, nevetnek, álmodnak, várakoznak. És én, aki a pillanatot ölelem, a vágyak táncát nézem, a reményeket keresem, az álmokat kergetem.
Egy csendes sóhaj. Egy halk nevetés. Egy édes csók. És a vágyak újra táncolnak, a várakozásban, a reményekben, az álmokban.
A csendben, a sötétben, a vágyak táncolnak. És én, aki a pillanatot ölelem, a vágyak táncát nézem, a reményeket keresem, az álmokat kergetem. És a várakozásban, a reményekben, az álmokban, a vágyak táncolnak.
