A vágyak árnyékában a halál hívogat
Halkan susog a vágyak sötét erdeje,
Mint örök éji álom, mely a lelket derese.
Rávetül az árnyék, mint a bánat leple,
Egy szív, mely már nem találja a remény keble.
Vágyak kísértenek, mint a holdfény árnya,
Édes illatukban a halál dalát járja.
Szívem körül szövődik a sötét szövet,
Melyben a vágyak, mint szellemek, örökké élnek.
Szabadon szállnak, mint a szélben a gallyak,
Míg a halál hívogat, s a remény elhalványul.
A szívem, mint a hajnalban a harmatos virág,
Vágyak közt vergődik, míg a halálba nem ragad.
Szatirikus vigyorral néz a halál arcán,
Mint aki a vágyakat szívesen marcangolja.
Elágazó utakon, parabolák közt bolyong,
Míg a szívem végre a sötétbe nem roskad.
Ó, mily csodás képek a vágyak árnyékában!
Mint a tenger mélyén a fénylő gyöngyök számban.
De a halál hívogat, s a remény elhalványul,
A szívem, mint a hajnalban a harmatos virág,
Vágyak közt vergődik, míg a halálba nem ragad.
