A vadon hívása
Zöldellő erdők mélyén, ahol a csend honol,
Hol a patak suttogása dallamot szőn,
Ott hív a vadon, ott hív a természet ölén,
Mint régi barát, ki szívében titkot gondol.
A fák között sétálva, a levelek susognak,
Mint régi történetek, melyeket a szél mesél,
S a napfény áttör a lombon, mint egy reménykelet,
Ahol a szívünk újra otthonra lel.
A vadon hívása, mint a szív dobbanása,
Mint a hajnal első fénye, mely a hegyeket éri el,
Mint a szél, mely a füvet simogatja,
Mint a csend, mely a lelket megérinti, s elrepül.
Az erdő mélyén, ahol a csend honol,
Ott hív a vadon, ott hív a természet ölén,
Mint régi barát, ki szívében titkot gondol,
Ott találkozik a lélek a végtelen szépséggel.
A vadon hívása, mint a szív dobbanása,
Mint a hajnal első fénye, mely a hegyeket éri el,
Mint a szél, mely a füvet simogatja,
Mint a csend, mely a lelket megérinti, s elrepül.
A vadon hívása, mint egy régi dal,
Mely a szívünkben él, s visszahív minket újra és újra,
Hogy a természet ölén találjuk meg magunkat,
Mint a hajnal első fénye, mely a hegyeket éri el.
A vadon hívása, ez a csodás költői kép,
Mely a szívünkben él, s visszahív minket újra és újra,
Hogy a természet ölén találjuk meg magunkat,
Mint a hajnal első fénye, mely a hegyeket éri el.
