A történet, amit csak ők ismernek
Néma tükörképek, ők a múlt feledett asszonyai,
Kiknek neve a sötétben elhal, mint árnyék a hajnalban.
Szívükben égő tűz, melyet a világ nem lát,
És a szavak, melyeket csak ők ismernek.
A kastély mélyén, ahol a fény sosem ér,
Hol a csendes éjben a kőfalak mesélnek,
Ahol a hollók éneke a széllel összefonódva,
Meghallgatott titkokként halkan visszhangzik.
Ó, a történet, amit csak ők ismernek,
Hogy milyen a szerelem, melyet nem lehet kimondani,
Hogy milyen a fájdalom, melyet nem lehet megmutatni,
És milyen a bátorság, melyet nem lehet megérteni.
A férfiak világában élnek, de nem tartoznak hozzá,
Ők a szellemek, kiknek létezését csak a hold ismeri,
A tűz, mely ég bennük, nem a férfiak tüzével ég,
Hanem a nők tüzével, mely örökké lobog.
Szatírikus mosolyukban rejlik a gúny,
A gúny, mely a világuk iránt érzett mély megvetést tükrözi,
A világ iránt, mely őket láthatatlanná teszi,
És a férfiak iránt, kik őket nem ismerik.
De ők csak nevetnek, és tovább ég a tűz,
A tűz, mely bennük ég, és sosem alszik ki,
A tűz, mely a sötétben is világít,
És a tűz, mely a történetet meséli, amit csak ők ismernek.
