A természet sírása a reménytelenség lángjai között
A napsugár, mint kóborló cirkuszi bohóc,
Tánccal, tréfával, színes forgataggal érkezik,
De a természet, mint egy meggyötört színész,
Nem találja már a helyét az örök színpadon.
A fák, mint bábként rángatott figurák,
Szomorúan integetnek a szélben,
Lehulló leveleik, mint könnyek,
Patakban folynak a föld anyai arcán.
A virágok, mint kifakult festmények,
Színeiket vesztik, s a szél szétszórja őket,
Mint a reményt, mely szertefoszlott, mint a köd,
A hajnal első sugarainak csókjára.
A folyók, mint kígyók, siklanak a földön,
De a víz, melyben tükröződik az ég,
Már nem az élet csodáját hordozza,
Csak a halál hideg, könyörtelen arcát.
A madarak, mint eltévedt lelkek,
Szárnyukon hordozzák a bánatot,
Énekük, mint a szél zokogása,
Visszhangzik a csendben.
A természet sír, a reménytelenség lángjai között,
De a lángok, mint gonosz bohócok,
Csak nevetnek a könnyeken,
Mert a remény már rég elhagyta ezt a világot.
De mégis, a természet, mint egy haldokló költő,
Még egy utolsó verset suttog a szél fülébe,
Mely, mint egy utolsó reménysugár,
Átszeli a sötétséget, és eléri a csillagokat.
