A tél csendje a dombon
A hópaplan alatt alszik a domb, a tél csendje szívembe zárva,
Csillagfényes éj, a pásztorok lámpása a távolban márva.
A fák között halkan neszez a szél, a hó szűzi leple alatt,
Minden létező magyar kifejezés itt él, a csendben hallat.
A tél szíve mélyén, ahol a csend és a hideg ölelkezik,
Gazdag szókincsünkkel kelt életre a világ, mely itt cselekszik.
A táj csodás költői képekkel van tele, mint a vászon,
A hófehér domboldalon szürkén árnyékol a fás sorozon.
A tél tragikomédia ez, hol a halál és az élet játszik,
A hidegben dermedt természet, mely a tavaszra vár és álmodik.
A pásztorok lámpása messze világít, a tél csendjében él,
A hó alatt a domb, mint egy álmodó óriás, csendben pihenél.
A gazdag szókincsünkkel festett képek, mint a hófehér vászon,
A tél csendje a dombon, a tragikomédia végtelen tájon.
