A távoli közelben
A távoli közelben, hol a látóhatár csillan,
hol a csillagok alatt a föld és ég találkozan,
ott, hol a szívünk mélyén az érzések összefonódnak,
hol a gondolatok, mint a folyók, összefolyódnak.
Az élet, mint a szél, mely szabadon száll és száll,
folyton változik, mint a tenger hullámai, melyek sosem állnak.
Eljön a vihar, majd elvonul, és a csend visszatér,
de a szívünkben marad a vihar utáni csend képe, mely örökké él.
A távoli közelben, hol a múlt és jelen összefonódik,
hol a jövő, mint a csillagok, a végtelenben ragyog.
Az élet, mint a folyó, mely hol csendes, hol vad,
hol sima, hol zavaros, de mindig a tenger felé halad.
A távoli közelben, hol az élet és halál találkozik,
hol a szív és az ész, mint a nap és hold, összeér.
Az élet, mint a szél, mely fúj, hol erős, hol gyenge,
de mindig szabad, és mindig az új felé vezet.
A távoli közelben, hol a szeretet és bánat összefonódik,
hol a remény és kétség, mint a fény és árnyék, összeér.
Az élet, mint a folyó, mely hol derűs, hol sötét,
de mindig a tenger felé halad, és sosem feled.
A távoli közelben, hol az emberi lélek örökké él,
hol a szívünkben örök a remény, a szeretet és a hit.
Az élet, mint a szél, mely fúj, hol lágy, hol vad,
de mindig szabad, és mindig a végtelen felé vezet.
