A társadalom kínzó fájdalma
A lét szürke köntösében,
Az emberi lélek sötét mélyén,
Ahol a szavak megszűnnek, s a csend érleli a gondolatot,
Ott rejtőzik a társadalom kínzó fájdalma.
Borít minket, mint a hó a fákra hull,
Súlyos, mint a köd, mely szívünkbe hatol,
Szorít, mint a kígyó, mely áldozatát fojtja,
A társadalom kínzó fájdalma, mely mindannyiunkat fogva tart.
Életünk, mint az örök színpad,
Ahol a maszkok mögé rejtjük az igazságot,
Ahol a szerepek közt elveszítjük önmagunkat,
És ahol a fájdalom a legnagyobb művész.
Néma sikolyokkal töltjük meg a teret,
Melyek a csend végtelen óceánjában tűnnek el,
De a fájdalom, mint a hullámok, mindig visszatér,
És a társadalom kínzó fájdalma újra és újra megsebez minket.
De a lélek, mint a fénysugár, áthatol a sötétségen,
A remény, mint a hajnal, mindig eljön,
És a szeretet, mint a tavasz, mindig újjászületik,
Hogy gyógyítsa a társadalom kínzó fájdalmát.
Így élünk, így létezünk, a fájdalom és remény között,
Mint a hullámok, melyek a partot érik,
Mint a madár, mely a széllel száll,
Mint az ember, aki a létezés titkát keresi.
És a társadalom kínzó fájdalma, mint a tenger mélyén a gyöngy,
Bennünk érik, bennünk nő,
Hogy a fájdalomból született bölcsességünkkel
Gyógyítsuk a világot, és önmagunkat.
