A társadalmi szakadék mélyén
A társadalmi szakadék mélyén, ahol a fény már csak halványan sejlik, s a lélek önmagával marad, ott találom magam. Körülöttem a csend, a magányosan zengő csend, mely mint egy kísértet, hűségesen kísér. Érzem, ahogy a szívem dobogása megtölti a teret, mintha az lenne az egyetlen életjel ebben a sötét világban.
A lét, a puszta lét önmagában olyan, mint egy szabadvers. Nincs rím, nincs ritmus, csak a végtelen sorok, melyek önmagukba futnak. A szavak, melyeket kimondunk, csak csendbe fulladnak, mintha a világ nem is hallaná őket.
Az életünk, mint egy színpad, ahol a szerepeinket játszuk. De mi történik, ha a függöny lehull, és a nézők elhagyják a termet? Maradunk ott, egyedül, a sötétben, a csendben, ahol csak a saját lélegzetünk hallatszik.
A társadalmi szakadék mélyén, ahol a remény már csak egy távoli álom, ott találom magam. De mégis, a mélyben, a csendben, a sötétben, ott találom meg önmagam.
A szívem dobog, mint egy dobszó a csendben. A lélegzetem, mint egy szél a sivatagban. Az életem, mint egy szabadvers a világban.
A társadalmi szakadék mélyén, ahol a lélek önmagával marad, ott találom magam. De mégis, a mélyben, a csendben, a sötétben, ott találom meg önmagam.
A lét, a puszta lét önmagában olyan, mint egy szabadvers. Nincs rím, nincs ritmus, csak a végtelen sorok, melyek önmagukba futnak. A szavak, melyeket kimondunk, csak csendbe fulladnak, mintha a világ nem is hallaná őket.
Az életünk, mint egy színpad, ahol a szerepeinket játszuk. De mi történik, ha a függöny lehull, és a nézők elhagyják a termet? Maradunk ott, egyedül, a sötétben, a csendben, ahol csak a saját lélegzetünk hallatszik.
A társadalmi szakadék mélyén, ahol a remény már csak egy távoli álom, ott találom magam. De mégis, a mélyben, a csendben, a sötétben, ott találom meg önmagam.
Az élet szabadvers, ahol minden szó szabad. Ahol a csend is szó, a sötétség is szó, a magány is szó. Ahol a szív dobogása a legnagyobb zene, ahol a lélegzetünk a legnagyobb szó. Ahol az életünk a legnagyobb vers.
