A táplálék hiányának fájdalma
Mint a szél által szaggatott, hervadt levél,
Úgy hullajtja a világ az életet, mint száraz búzakévével.
Elhagyottak a mezők, ahol élt a természet,
Csak a csend maradt, mint a végtelen éjszaka leplezet.
A szívemben ég a vágy, hogy lássam a zöldet,
De a szemem csak a pusztaságot látja, mint a sivatag betegét.
Nincs már kenyér, nincs már bor, csak a szomjúság maradt,
Az életünk, mint a remény, szertefoszlott, mint a parázs hamvadt.
Nincs már dal, nincs már zene, csak a csend maradt,
Mint a tenger, melyet a vihar elhagyott, és a hullámok elmaradt.
Nincs már szó, nincs már beszéd, csak a némaság maradt,
Mint a szél, mely elhagyta a völgyet, és a fák között elhallgat.
Nincs már élet, nincs már halál, csak a semmi maradt,
Mint a nap, mely elment az égen, és az éjszaka beállt.
Nincs már remény, nincs már hit, csak a kétség maradt,
Mint a csillag, mely elhagyta az égboltot, és a sötétségbe hullt.
A táplálék hiányának fájdalma éget,
Mint a tűz, mely a szívemben ég, és a lelkemben heveteg.
De mégis, a remény, mint a hajnal, újra felkelhet,
És az élet, mint a folyó, újra tovább mehet.
