A szobrász művészi hűtlensége a szobrokkal
Műhelyében, hol a csend szobája kőből épült,
A szobrász, ki szívekhez beszélő formát képült,
Már-már hűtlenül néz a műveire, mint a csillagokra,
Melyeket az égbolt szőtt, s már nem látja őket magára.
Kezei között ébred a kő, s életre kel a márvány,
Mint a szél, mely a mezőn ringatja a búzatáblány,
De a szobrász szemében már nem lángol az a tűz,
Mely a kőből emberarcot, vagy tündért faragott hűs.
Hűtlenségének titka mélyen rejlik a szívében,
Mint a tengerfenék homályában a gyöngy mélyén.
Mert a szobrász már nem látja a szobrokat életnek,
Csak a kő maradt, melyet keze formára tép, s életnek.
Szívében a képzelet tüzét már nem látja égni,
Csak a kő maradt, melyet keze formára tép, s égni.
Hűtlen lett a művészetéhez, melyből született,
Mint a csillag, mely az égből lehull, s a földbe vetett.
De a szobrász szíve mélyén még ég a remény lángja,
Hogy újra látja a szobrokat, mint az élet táncát.
Hogy újra érzi a kőben az élet dobogását,
S újra látja a szobrokat, mint a csillagok ragyogását.
Mert a művészet nem hűtlenség, hanem örök hűség,
Mint a csillagok, melyek mindig ragyognak az égbolt kékjén.
A szobrász is újra érzi a művészet örök hűségét,
S a kőben újra ébred az élet, mint a csillagok fényében.
