A szeretet nyomában
Egy éjszakán, amikor a csend csak úgy lebeg,
Egy magányos lélek a szeretet nyomában sétál.
Az élet, mint egy értelmetlen abszurd színház,
Ahol a szereplők mindannyian csak bábok a színpadon.
A hold, mint egy fáradt színész, fehér arcát a sötétségbe veti,
Míg a csillagok, mint apró gyertyák, a végtelenségben égnek.
A szél, mint egy halk zongora, dallamot susog a fák között,
És a csend, mint egy öreg költő, verset sző a semmiből.
A lélek, mint egy vándor, keresi a szeretetet,
Azt a rejtélyes erőt, amely összeköt minket.
De a szeretet, mint egy szelíd szellem, elrejtőzik,
Csak a szívünk mélyén található meg, ahol a legkevésbé várjuk.
A szeretet nyomában járva, a lélek felfedezi az igazságot:
Hogy a szeretet nem más, mint egy abszurd játék,
Ahol a nyertes az, aki a legtöbbet ad,
És a vesztes az, aki a legkevésbé várja a szeretetet.
Az éjszaka végén, amikor a csend újra lebeg,
A lélek visszatér a magányos sétájáról.
A hold, a csillagok, a szél és a csend mind tovább játszanak,
De a lélek már nem keresi a szeretetet, mert megtalálta saját magában.
