A szerencse égi tájain
Szerencse, mint az égi táj, változó,
Hol a napfény aranyba öltözött,
Hol viharok szürke leple borított,
Nem mindig ragyog ránk a csillagzó.
A szerencse, mint a tenger habja,
Hol sima, mint a tükör, hol vadul zúg,
Nem mindig hozza el a boldogság sugárát,
Néha csak a bánatot húzza magával.
De aki bölcs, az tudja, őrizze meg lelkét,
Mert a szerencse csak a pillanat műve,
A boldogság pedig a békesség erődje,
Ami a szív mélyén hever, és ott érlelhet.
Nem a szerencse ad értéket az életnek,
Hanem a bölcsesség, ami a szívben él,
Aki ezt megérti, az igazán szép lélek,
Mert nem a szerencse, hanem a szív a mérték.
Tehát ne hajszold a szerencsét, mint a szélvészt,
Inkább keress békét, és szeretetet,
Mert a szerencse csak pillanatnyi kincs lehet,
De a szív békéje az örök élet.
