A szék meséje
Kopottan áll, a szögletben, néma,
Négy lába, mint a történelem négy évszaka.
Egykor gyermek játszott rajta, most csak a csend lakozik benne,
Mint a múlt, melyet az idő feledésbe taszított.
Emlékezik, ahogy az ifjú lány,
Szépségének virágzásában,
Félénken, de büszkén ült rajta,
Míg a szívét az első szerelem lángja emésztette.
Aztán jött a férfi, erős és bátor,
Székét trónjának képzelte,
Harcosként, aki győztesként tér haza,
Míg a szék csendben hordozta terhét.
Idős lett, a szék és az ember is,
Borostyánba zárt emlékekkel,
A szék, mint egy öreg barát,
Hűségesen várja a nap végét.
Ez a szék, mely csendben áll,
Elmeséli életünk történetét,
A gyermekkor, az ifjúság, a férfikor és az öregség,
Mint egy könyv, melyet az idő írt.
Kopottan áll, a szögletben, néma,
Négy lába, mint a történelem négy évszaka.
Egykor gyermek játszott rajta, most csak a csend lakozik benne,
Mint a múlt, melyet az idő feledésbe taszított.
Ironikus cinquain, ez a szék meséje,
Melyet a költői képek csodálatosan festenek el,
Bildungsroman, mely az életet meséli el,
Gazdag szókincsével, mely a létező magyar kifejezéseket használja.
