A sakk királya
Halkan suttog a világ, mint a sakkasztal fekete-fehér mezői,
Ott, ahol a bábuk élettelen szívekkel, de mégis élő lényekként léteznek.
A király, aki magányosan áll, mint egy szürrealista festmény,
Melyen a színek elszívódtak, csak a szürke maradt.
A tornyok, mint végtelenül magas bástyák, kísértetiesen merednek az égbe,
A huszárok pedig, mint elszánt harcosok, készen állnak a csatára.
A futár, aki hírt hoz a közelgő veszedelemből, remegve lép elő,
Míg a gyalogok, mint apró szemek a homokban, elvesznek a tömegben.
A királynő pedig, mint egy gyönyörű szobor, ragyog a fényben,
De a szemében látszik a félelem, mert tudja, hogy a vég közel van.
A király, bár erősnek tűnik, belül már rég összetört,
A sakkjátékban nincs helye a gyengeségnek, csak a hatalomnak.
A sakkasztal, mint egy végtelenül nagy színpad, várja a következő lépést,
A csend pedig, mint egy hatalmas szörny, elnyeli a hangokat.
A bábuk, mint apró szellemek, mozognak a mezőkön,
De a végén csak egy marad: a sakk királya.
A sakk királya, aki egyedül áll a mezőn, mint egy szürrealista festmény,
Melyen a színek elszívódtak, csak a szürke maradt.
A világ halkan suttog, mint a sakkasztal fekete-fehér mezői,
És a király, aki magányosan áll, végül elveszti a trónját.
A sakkasztal, mint egy végtelenül nagy színpad, várja a következő lépést,
De a király már nincs, csak a csend maradt.
A bábuk, mint apró szellemek, mozognak a mezőkön,
De a végén csak egy marad: a sakk királya.
