A repülő oroszlántól Cifra Jánosig – Utak a művészetterápiában: Interjú Bumberák Maja mese- és énekmondóval, a Népművészet Ifjú Mesterével

2023.07.28.

Maja profil mesekendővel

UTAK A MŰVÉSZETTERÁPIÁBAN – INTERJÚSOROZAT MŰVÉSZETTERÁPIÁS SZAKEMBEREKKEL

Bumberák Maja mese- és énekmondó, szociológus, angoltanár és művészetterapeuta. Egy csodálatos nagylány édesanyja. A Meseszó Magyar Mesemondó és Szövegfolklór Egyesület alapító tagja. 

Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében nőtt fel. Az ELTE CETT hároméves nyelvtanár képzőjén 2002-ben szerzett angol nyelvtanári, majd az ELTE Társadalomtudományi Tanszékén 2010-ben szociológus diplomát, humánökológia szakirányon. Zöld aktivistaként 2003-tól 2005-ig a Federation of Young European Greens nemzetközi szervezet elnökségének tagja. 2007-ben szerezte meg művészetterapeuta képesítését a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesületnél. 2012-ben mesemondói tevékenységéért megkapta A Népművészet Ifjú Mestere díjat. „Szavakkal képet festeni – mesemondás és történetmesélés élőszóval a pedagógiában” című 30 órás képzését az Oktatási Hivatal akkreditálta.

Több mint tíz éve járja a világot, és élőszóval mesél magyarul, valamint angolul gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Hiszi és vallja, hogy az élőszóval elmondott mese különös gyógyírt tud adni mind a személyes, mind a közösségi, mind a társadalmi problémákra.

 

Koterle-Magasházi Virág: Hogyan kerültél a mesék útjára? Mi vezetett a mesékhez és a történetmeséléshez?

Bumberák Maja: A gyermekkoromat átszőtték a mesék, illetve a varázsvilághoz való kapcsolódás. Másfél-kétéves koromtól kezdve én már meséket, verseket mondtam, zongoráztam, sok-sok mesekazettát hallgattam. Iskolásként mesemondó versenyekre jártam. Amikor már olvasni is tudtam, faltam a népmeseköteteket.
Édesapám egyébként mesélt nekünk, a saját kitalált meséit. Ez volt a Repülő oroszlán kalandjai, amelyhez mindig spontán új epizódokat talált ki.

Egy hosszú szünet után, már felnőttként találtam vissza a mesékhez. 16 évvel ezelőtt, végzős művészetterapeutaként fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék nehéz sorsú nőknek csoportokat tartani, és a csoportokban népmesékkel mint művészetterápiás eszközzel dolgozni. Ez akkor még egy vágyálom volt, de ahogy ez a kép megszületett, elkezdtek megtalálni mesékkel kapcsolatos képzések. Így jutottam el Boldizsár Ildikóhoz, nála végeztem meseterápiás műhelyeket, Bajzáth Máriánál mesepedagógiát tanultam, majd a Hagyományok Háza akkreditált népmese tanfolyamát (Hagyományos mesemondás – magyar népmese) is elvégeztem. A tanfolyam oktatói javarészt néprajzkutatók – olyan kiváló mesterektől tanulhattam, mint Agócs Gergely, Raffai Judit, Sándor Ildikó, Voigt Vilmos -, fókuszában pedig a magyar mesemondás szóbeli hagyománya áll, vagyis hogy hogyan és mit meséltek régen a paraszti közösségekben. Azt nagyon fontos ugyanis tudni, hogy a mesemondás évezredeken át szóbeli műfaj volt, és elsődlegesen felnőttek meséltek egymásnak, még a nagy tündérmeséket is! Természetesen a gyerekek is jelen voltak sokszor, és családi körben is meséltek meséket, történeteket, de alapvetően felnőtt műfajként volt jelen. Mivel jellemzően írni-olvasni nem tudó emberek voltak, a történeteket szóban adták tovább.
A Hagyományok Háza mesetanfolyama inspirált arra, hogy mesemondóvá váljak. Elmélyedtem az erdélyi református cigány mesemondó, Cifra János művészetében, és a mesemondás teljesen új arca nyílt meg előttem. Azóta is kutatom a szóbeli hagyományt, csiszolom a mesemondó tudásomat, ugyanis a régi mesterektől meg lehet tanulni a mesemondás csínját-bínját. 12 éve járom a világot, és meséket mondok, az ovisoktól a százkét évesekig minden korosztálynak. Feladatomnak tekintem, hogy az élőszavas mesemondás hagyományát visszahozzam a modern világba, a mai közösségekbe.

KMV: Gyűjtesz is mesét?

BM: Ma már nagyon nehéz mesét gyűjteni. Úgy szoktuk mondani, hogy vannak még „tanúhegyek”, régi öregek, akik a mesemondás hagyományát gyerekként még megtapasztalhatták, ebben nőttek fel; ők tudnak még régi meséket mesélni. Nekem megadta a sors, hogy egy ilyen nénitől tanulhatok. 2012-ben kezdtem el hozzá járni, Nógrád megyében, Varsány nevű községben él, ő Bárány Antalné Strehó Margit néni. Tőle gyűjtöttem meséket, illetve tanultam a mesemondás mesterségét. Őt egyébként felterjesztettem Népművészet Mestere díjra, amit meg is kapott 2013-ban.
A régi mesemondók művészetét ma már nagyrészt nyomtatott, lejegyzett anyagokból, illetve a fennmaradt hang- és videóanyagokból lehet tanulni. Nagy szerencsénk, hogy a magyar mesekutatás világszinten egyedülálló, és sok-sok fantasztikus anyaggal szolgál a mai mesemondók, mesélni tanulók számára.

TIPP:   Bemutatjuk Magyar Gréta énekest, ifjú tehetséget!

KMV: Mennyi mese van jelenleg a repertoárodban?

BM: Az elmúlt 10-12 évben kb. 250 mesét mondtam el, de ezek között vannak olyanok, amelyeket csak egyszer meséltem. Pár tucat olyan mese van, ami a szívemhez legközelebb áll. Ezek szinte mindig újra előkerülnek, gyakorlatilag át sem kell néznem őket, úgy tudom elmesélni.

KMV: Gyerekeknek és felnőtteknek is mesélsz. Milyen a felnőtt hallgatóság? Mennyire nehéz őket megnyitni a mesék felé?

BM: Nagyon szeretek felnőtteknek mesélni, és sokféle élményem van arról, hogyan fogadják ezt. A felnőttek többsége elfelejtette, hogy a mese eredetileg nekik szóló műfaj volt. Jellemző sztereotípia a meséről, hogy szép és jó, de inkább gyerekeknek való. Én élőszavas mesemondóként, a Meseszó Magyar Mesemondó és Szövegfolklór Egyesület alapító tagjaként egyik nagyon fontos feladatomnak tartom, hogy visszahozzam az élőszavas mesélést a felnőttek életébe is.
Amikor egy felnőtt eljut egy élőszavas mesemondó alkalomra, akkor a mese egyszerűen elkezd működni: a történet megragadja őket, együtt utazunk, és kapnak egy „elvarázsolódás” élményt. Természetesen találkoztam már nehezebb helyzetekkel is, ahol kimondottan ellenállást, bezárkózást kellett legyőzni. Például egy öregek klubjában egyszer nagyon gyanakvó közeg fogadott. Az egyik hölgy hangosan ki-be járkált, csak összeráncolt szemöldököket láttam. Ilyenkor fontos, hogy a mesemondó ne szaladjon el! A mese iránti bizalommal és az emberi kapcsolódás lehetőségében bízva továbbmegyek szeretettel, a mese pedig szép lassan ledöntögeti a falakat. Ebben a közegben is egyszer csak kivillantak a fogsorok, az arcok ellágyultak, a végére pedig megszületett a hangos kacagás, magunkra ismerés, közösséggé kezdtünk formálódni.

KMV: Miért lehet fontos a hétköznapjainkban a mese? Miben tud segíteni? Hogyan kapcsolódik a művészetterápiához?

BM: G. K Chestertonnak tulajdonítják a mondást: „A mese nem azért igaz, mert elmondja, hogy sárkányok léteznek, hanem azért, mert azt is elmondja, hogy a sárkányok legyőzhetők.” A mese alapvetően egy fiktív világ, ahol bármi megtörténhet, részben a nem látható dolgok világa. Ami lényeges benne, hogy a művészet, a fikció nyelvén az emberi életről beszél, és annak legalapvetőbb egzisztenciális kérdéseit veti fel. Olyan problémákat tárgyal, amelyekkel létünk során szembesülünk, és szimbolikus nyelven foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. A mese nem ad didaktikus válaszokat, hanem elvisz egy utazásra, és hagyja, hogy dolgozzon bennünk az élmény. Az élmény kapcsán pedig nagyon sok felismerésre juthatunk. A mese lélektani mélységekig ér el, mély tartalmakat feszeget.

Ugyanakkor a mese hagyományosan tanítás a világról: földrajzi tudást ad át, tanít az emberi együttélés szabályairól, de vallásról és filozófiáról is, emellett fejleszti a kritikai gondolkodást.
Nemcsak a mese fontos ebben a folyamatban, hanem a mese szóbeli átadásának aktusa is. A történeteink közösséggé kovácsolnak bennünket.

TIPP:   Utak a művészetterápiában: Interjú Visnyei Emőke logoterápiai tanácsadó és művészetterapeuta, szociális munkással

A mesélés a belső képalkotó képességünket is fejleszti, segíti: ugyanazon az úton haladunk, mégis más-más képeket jelenítünk meg belül, másképp fogunk viszonyulni ugyanahhoz a történethez, korábbi tapasztalatainknak, adott lelkiállapotunknak megfelelően.

Az élőszavas mesemondásnál nem bemagolom a meséket, hanem egy kötött improvizáció keretében a mesemondás minden egyes alkalmával újrateremtem őket saját szavaimmal. A mesélést meghatározza, hogy ki a közönség, milyen évszak van, vagy éppen milyen alkalom.

Fontos megemlíteni azt is, hogy a mese szórakoztat is, ami nem a showbizniszt jelenti, hanem azt, hogy egy érdekesen elmondott mese lenyűgöz, elvarázsol – lehet, hogy sírunk, lehet, hogy nevetünk, de mélyen érint bennünket. Pszichológiai funkciója pedig többek között az, hogy reményt ad: a mese mindig erőt adott és erőt ad, hogy van értelme újra felkelni és végigcsinálni a napot.

Én alapvetően nem meseterapeutának, hanem művészetterapeutának tartom magam, aki egyben mesemondó, és az élőszavas mesemondás-mesehallgatás élményét hozza be a folyamatba. A művészetterápiában az alkotások mindig a szimbólumok nyelvén beszélnek. Az élőszavas mese is nagyon gazdag a művészi szimbolikát tekintve, ami jó felületet teremt arra, hogy megérintődjünk, és akarjunk beszélgetni róla. Így létrejöhet annak a lehetősége is, hogy belső pszichés tartalmakat megjelenítsünk, de mindezt anélkül, hogy mindenképp közvetlenül magunkról kellene beszélnünk. Persze magunkra ismerhetünk, és az életünk nagy történéseit meséken keresztül dolgozhatjuk fel. A mese gazdag művészi nyelve szabadságot ad, hogy mindenki az éppen aktuális lelki állapotának megfelelően jusson el a belátás, a ráismerés valamely szintjére: hogy az egyes elemeket magára vonatkoztassa, ezekkel dolgozzon, és ezáltal jobb minőségű élethez jusson. Nagyon fontos, hogy a művészetterápiás folyamat hierarchia- és minősítésmentes. Nem ítéljük meg egymást: itt kimondhatóvá válnak hatalmas fájdalmak, sikerek és örömök is.

KMV: Hogyan vált ez a gyerekek műfajává? Miért felejtettük el mi, felnőttek a mesélést?

BM: Ez egy hosszú folyamat volt, amihez a társadalom szerkezetének a változásai nagyban hozzájárultak. A 19. században a Grimm-testvérek gyűjtései is ennek a folyamatnak a részét képezték, ők sokak számára jelentettek mintát és inspirációt. A mesegyűjtők tudatosan elkezdték gyűjteni a népmeséket, mert felfedezték, hogy a népi hagyomány milyen fontos, milyen értékes. Megjelent egy olyan szándék is, hogy ezeket a meséket gyerekeknek szánt könyvekben jelentessék meg. Így a mesék szerkezete is változásnak indult: a könyvekbe kerülő anyag rövidült, egyszerűsödött, s az írásbeliség szabályainak megfelelően alakult. Tudatos törekvés volt, hogy a polgári családok gyermekeinek ízléséhez igazítsák, azokat a tartalmakat pedig, amiket nem tartottak odaillőnek, átírták, „kigyomlálták”. A folyamat azóta is tart, hiszen a mesét elsődlegesen gyermekműfajjá tették. Sok mesének csak a váza maradt meg, aminek következményeként elmarad az a lélektani folyamat, amit a szimbólumokban gazdag meseszövés tudott adni. Nem tudjuk végigjárni az utat, mert egy 10-12 mondatos meseváz ezt nem teszi lehetővé.

KMV: Használsz eszközöket a mesemondás során?

BM: A mesemondáshoz nem használok audiovizuális eszközöket, tehát semmi olyat, ami a belső képalkotást kívülről megzavarja, befolyásolja. A lényeg az, hogy a mese képeit a mesehallgatók saját maguk tudják elképzelni. Ezt én nem szeretném behatárolni.

Hangszereket viszont használok, és szoktam énekelni is. A dal, az ének megnyitja a mese útját. Mesék között is sokszor énekelek, mert ez pihenteti a hallgatóságot, ugyanis máshogy fogadjuk be az éneket, mint a hallott szöveget.

TIPP:   Utak a művészetterápiában: Beszélgetés Bege Nóra művészetterapeutával, a Down Alapítvány fotóterápiás foglalkozásainak vezetőjével

KMV: Az interjú elején említetted, hogy szerettél volna olyan nőkkel dolgozni, akik nehéz helyzetben élnek. Ez megvalósult azóta?

BM: 2012-ben egy családok átmeneti otthonában 9 hónapon át tartottam mesecsoportokat. Volt egy óvodás, egy kisiskolás és egy anyacsoportom, ahol anyukák és 3 év alatti gyermekeik jártak hozzám. Az első fél órában ölbeli játékokat játszottunk, énekeltünk, utána pedig meséltem az anyáknak élőszóval, a végén pedig beszélgettünk róla. Ez volt az első olyan alkalom, ahol nehéz sorsú emberekkel dolgoztam hosszabb távon. Idén tavasszal pedig egy művészetterápiás mesecsoportot indítottam a BMSZKI Táblás utcai átmeneti szállásán. Itt több mint 70 lakó van, akik pszichiátriai problémákkal küzdő hajléktalan emberek. Visnyei Emőke (szociális munkás, művészetterapeuta, logoterápiai tanácsadó) és a Táblás szálló szakmai teamje tárt karokkal fogadta ezt a programot. Emőke részben tagként, részben co-terapeutaként jelen volt az alkalmakon, ami hatalmas támogatást jelentett, és nagyon erőssé tette a folyamatot. (Egyébként Emőkével mindketten a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesületben képződtünk.) A csoport eredetileg női csoportnak indult, és arra gondoltunk, hogy 2-3 alkalom után zárt csoporttá tesszük. Aztán az élet máshogy hozta: férfi lakók is érdeklődtek, akiket befogadtak a résztvevők, így vegyes, nyitott csoporttá alakultunk. Nagyon jól sikerült a folyamat, nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a lakóktól.

KMV: Tervezed ezt folytatni a továbbiakban?

BM: Ez a művészetterápiás sorozat egy pályázaton keresztül valósult meg (az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóközpontja jóvoltából), és nagyon szeretnénk, ha lenne folytatása, mert az fogalmazódott meg a résztvevőkben, hogy legyen még ilyen. Önkéntesként visszajárok, hogy fenntartsuk a kapcsolatot, de folyamatos forráskeresésben vagyunk.

KMV: Van-e terved a nyárra? Tartasz-e előadást mostanában?

BM: A mesélés mellett tanítok is. Angol nyelven online csoportokat, illetve egyénileg storytelling coachingot tartok. Itthon pedig akkreditált képzésemen, illetve hosszabb-rövidebb műhelyek keretében tanítom az élőszavas mesemondást, főként pedagógusoknak, szülőknek. Egyénileg is szívesen foglalkozom azokkal, akik szeretnék elsajátítani az élőszavas mesemondás, történetmesélés mesterségét, és csoportok megkeresését is szívesen fogadom. Továbbá van egy storytelling estünk, amelyet mesemondó kollégámmal, Klitsie-Szabad Boglárkával együtt alkottunk meg – ezen női történeteket mesélünk: mesék, legendák, saját és családi történetek, dalok fonódnak egy egésszé. A címe: Magamhoz ölelem őket. Eddig négyszer játszottuk nagy sikerrel, teltházzal az RS9 színházban, magyarul, illetve angol nyelven is. Legutóbb július 28-án a Művészetek Völgye programsorozatán belül, Taliándörögdön adtuk elő.

A Hagyományok Háza idén szeptemberben indítja 30 órás akkreditált mesemondó tanfolyamát, és az a megtiszteltetés ért, hogy engem is meghívtak tanítani. A jelentkezés még nyitott, szeretettel várjuk az érdeklődőket. A tanfolyam szeptember-október-november folyamán egy-egy hétvégét vesz igénybe.

Bumberák Maja munkásságáról az alábbi oldalon tájékozódhatnak.

 

Facebook
Twitter
Pinterest
E-mail
Ugrás ide - Fel