A reménytelenség csapdái a mentális labirintusban
Fekete folyosók, végtelen sötét,
Elmém labirintusa, bús köntösét
Vetette rám, ki csapdába estem,
Reménytelenség bűvös kezében restem.
Szavak szövötte háló, gondolatok hídja,
Melyen át vezet az élet, s a halál útja.
Mint madrigál, dallamosan szól, mégis fáj,
Szívemben kínt, lelkemben fájdalmat száll.
Egyedül bolyongok, a csend a társam,
Szememben a fény, lelkemben a káosz.
A remény szikrája már rég elszállt,
Csak a kétség maradt, s a félelem árnyékával játszott.
A labirintus falai közt keresem a kiutat,
De minden út visszavezet a bánat ösvényére.
S a szívem, mint egy hajótörött, a reményt kutat,
A sötétben, ahol a fény már rég elmerült.
Csodás költői képek közt bolyongok,
De minden vers csak a bánatot hozza elő.
A reménytelenség csapdája a lelkembe zár,
Míg a szívem a szabadulás után sóhajtoz.
Szabadversben írom le a fájdalmam,
De a szavak csak a reménytelenséget hozzák.
A labirintus falai közt keresem a kiutat,
De minden út visszavezet a bánat ösvényére.
A reménytelenség csapdái a mentális labirintusban,
Hova a fény sem hatol, csak a sötétség marad.
De az élet, mint egy ballada, tovább szól,
Még ha a remény is, mint egy madrigál, elhal.
