A reménytelenség börtönfalai a szegénységben
Ezüstszínű ködön át szemlélem a világot,
Melyet a szegénység szürke fátyla borít.
Nem látom az élet színes virágzatát,
Csak a reménytelenség sötét árnyékát.
Sorsom, mint a csendes, halkan zúgó patak,
Melynek vize sosem éri el a tenger habját.
Szívem, mint a kő, melyet az idő malmában őrölnek,
S a lelkem, mint a szél, melyet a bánat elnyel.
Az élet, mint egy hosszú, véget nem érő út,
Melyen a lépteim nyomát a szegénység söpri el.
Az én világom, mint egy sötét, hideg barlang,
Melyben a remény csillagai sosem ragyognak.
A szegénység, mint egy vastag, kemény börtönfal,
Mely mögött a reménytelenség rabja vagyok.
Nincs menekvés, nincs szabadulás, csak a várakozás,
Hogy talán egyszer megnyílik a börtönkapu.
De a remény, mint a tavaszi napfény, áthatol a falakon,
És a szívemben újra ébred a vágy, a vágy a szabadságra.
Bár a szegénység súlya alatt görnyedek,
De a remény, mint egy madár, szárnyal a lelkemben.
Ez a versem, mint egy halk, szomorú dal,
Melyet a szegénység keserűsége ihletett.
De a szavak, mint a gyöngyök, születnek a szívemben,
És a remény, mint egy csillag, ragyog a szememben.
