A remény fáklya a munka elvesztésében
Szívet mardosó, keserű szélviharban,
Hova tűnt a munka, az életünk lángja?
Elveszett, mintha egy szélvész hajtotta volna,
Mint a fáklya, mely a sötétben lobogva haldokol.
Gazdag szókincsünk halkan zokog,
Mikor a nap is elfáradt, és lehajtotta fejét.
A remény fáklyája csak pislog, de nem alszik el,
Mint a csillagok, melyek a leghosszabb éjszakában is világítanak.
Hajnalban a munka elvesztése olyan,
Mint a sivatagban elveszett utazó.
De a remény fáklyája, mint a hűsítő forrás,
Megvilágítja az utat, mely a jövőbe vezet.
Minden létező magyar kifejezés,
Minden szó, minden gondolat,
Melyet a nehézségek közepette találtunk,
A remény fáklyáját táplálja, hogy az még erősebben égjen.
A munka elvesztése nem a vég,
Csak egy új kezdet, egy új út,
Melyen a remény fáklyája világít,
Mint a hajnal első sugarai a sötét égen.
A remény fáklyája a munka elvesztésében,
Mint a tengerben a hajótöröttnek a világítótorony.
Még ha a hullámok is elnyelnek,
A remény fáklyája mindig ott lobog, és visszavár.
A munka elvesztése nem a vég,
Csak egy új kezdet, egy új út,
Melyen a remény fáklyája világít,
Mint a hajnal első sugarai a sötét égen.
Így ég a remény fáklyája a munka elvesztésében,
Mint a csillagok, melyek a leghosszabb éjszakában is világítanak,
Mint a hajnal első sugarai a sötét égen,
Mint a tengerben a hajótöröttnek a világítótorony.
