A múlt emlékei a csendben
A múlt emlékei a csendben, lélegző leheletük
Mint a szellő, mely szeli az étert, halkan, észrevétlenül.
Árnyékok, melyek a létezésünkben élnek, mint a szívverések,
Melyek a lélek mélyén halkan dobolnak, elszántan, kitartóan.
A csendben, ahol az emlékek élnek, ott nincs idő,
Csak a pillanatok, melyek örökkévalósággá válnak.
A múlt, a jelen és a jövő egybefonódik,
Mint a természet színei a naplementében.
A csendben, ahol az emlékek élnek, ott nincs tér,
Csak a gondolatok, melyek a végtelenbe szállnak.
A lét, a nemlét és a lényeg egybefonódik,
Mint az élet színei a hajnalban.
A csendben, ahol az emlékek élnek, ott nincs hang,
Csak a szív, mely a szavakat suttogja.
Az igazság, a hazugság és a valóság egybefonódik,
Mint az álom színei az éjszakában.
A múlt emlékei a csendben, mint a titkos kincsek,
Melyek a lélek mélyén rejtőznek, várva, hogy felfedezzék őket.
Árnyékok, melyek a létezésünkben élnek, mint a szívverések,
Melyek a lélek mélyén halkan dobolnak, elszántan, kitartóan.
A múlt emlékei a csendben, mint a csillagok az égen,
Melyek a sötétben ragyognak, világítva az utat.
Árnyékok, melyek a létezésünkben élnek, mint a szívverések,
Melyek a lélek mélyén halkan dobolnak, elszántan, kitartóan.
A múlt emlékei a csendben, mint a szél a fák között,
Mely a levelekkel táncol, halkan suttogva a dalát.
Árnyékok, melyek a létezésünkben élnek, mint a szívverések,
Melyek a lélek mélyén halkan dobolnak, elszántan, kitartóan.
A múlt emlékei a csendben, mint a csend maga,
Mely a lélek mélyén él, halkan, észrevétlenül.
Árnyékok, melyek a létezésünkben élnek, mint a szívverések,
Melyek a lélek mélyén halkan dobolnak, elszántan, kitartóan.
