A múlt búcsúja, a remény gyújtója
Egy régi időknek árnyéka száll,
Egy korszak, melynek lelkem adója,
Elhaló, mint a nap, mely elhagyja
Az eget, emlékek végtelen tarlaján.
Suttog a szél, mint régi mesék,
Melyekben búcsúzik a múlt, a szívemnek restellője,
S mint aki gyertyát gyújt az éjben,
Úgy gyújtja meg a remény a jövőt, a létemnek éltetője.
A holnap kapujában állva, nézem az új világot,
Mint aki csodára vár, a vágyaknak tüköre,
A múlt sötétjéből a jövő fényébe lépve,
Mint akit a remény hajnalán ébreszt a hajnal színe.
A búcsú könnyét törölgeti az idő,
Mint aki gyermekét ringatja, az életnek igazolója,
Halkan súgja a szél fülébe: “Ne félj, édes gyermekem,
A múlt búcsúja csak a remény gyújtója.”
Minden vég valahol kezdet is,
Mint a nap, mely minden este lehull, hogy újra keljen,
A múlt búcsúja, a remény gyújtója,
Egy új korszak hajnalán, a holnapnak születője.
