A megbocsátás ösvényén járva,
Ahol a szívem súlyos kőként terhel,
S a lelkem, mint a tenger, hullámokat ver,
Ahol a múltam, mint a szél, fújja a cserjét,
S a jövőm, mint a nap, égeti a földet.
Vánszorogva, mint a vak, aki nem lát,
Aki a sötétben botorkál, s nem találja a kaput,
Aki a fényt keresi, de csak árnyékot talál,
Aki a reményt kutatja, de csak kétséget kap.
A bánat, mint a hó, beborítja a földet,
A szerelem, mint a tűz, megolvasztja a jeget.
A harag, mint a vihar, elszaggatja a hajót,
De a megbocsátás, mint a szél, visszahozza a partot.
A megbocsátás ösvényén járva,
Ahol a bűn, mint a sár, tapad a talpamhoz,
Ahol a bánat, mint a köd, elhomályosítja a látást,
Ahol a harag, mint a tűz, égeti a szívemet.
De a megbocsátás, mint a hajnal, elűzi a sötétet,
Mint a csillagok, fényt hoz a sötét éjszakába.
Mint a szél, eloszlatja a ködöt,
Mint a hűs eső, megnyugtatja a lelkemet.
A megbocsátás ösvényén járva,
Ahol a szívem, mint a bárány, sír a farkas után,
Ahol a lelkem, mint a madár, repül a szabadság felé,
Ahol a reményem, mint a hajnal, ragyog a sötétben.
A megbocsátás, mint a napfény, melegíti a szívemet,
Mint a zene, dallamot hoz a csendbe.
Mint a virág, illatot hoz a levegőbe,
Mint a szeretet, boldogságot hoz a lelkembe.
A megbocsátás ösvényén járva,
Megtanulom, hogy a bánat nem örök,
Hogy a harag nem győzhet,
Hogy a bűnt megbocsátás követheti,
Hogy a szeretet mindig győzedelmeskedik.
