A magaslatok árnyai
A magaslatok árnyai közt száll a szél,
Mint egy szomorú dal, mely szüntelenül érzel.
Elhagyott hegyek között, merre a szem ellát,
Csak a csend uralkodik, és a magányos várakat.
A csúcsok közt, hol a nap fénye alig hatol,
Ott élnek árnyak, melyek a múltat hordozók.
Szívükben őrzik a világ elveszett dalát,
Egykor virágzó föld, most csak a romok halma.
Az ég alatt, ahol a csillagok fénye pihen,
A szél hordja a történeteket, melyek itt élnek.
A hegyek közt, ahol az árnyak járnak,
A múlt emlékei örökké maradnak.
A szél, mely a hegyek közt vándorol,
A múlt sebeit hordozza, melyek sosem gyógyulnak.
A magaslatokon, ahol az árnyak élnek,
A világ utolsó reménye is meghal.
Az árnyak, melyek a magaslatokon élnek,
A múlt emlékeit őrzik, melyek sosem felednek.
A hegyek közt, ahol a szél fúj,
A világ utolsó reménye is elhúz.
A magaslatok árnyai, melyek a hegyek közt élnek,
A múlt sebeit hordozzák, melyek sosem gyógyulnak.
A világ utolsó reménye is meghal itt,
Ahol a szél a múlt emlékeit hordozza.
A magaslatokon, ahol az árnyak élnek,
A világ utolsó reménye is elhúz.
A hegyek közt, ahol a szél fúj,
A múlt sebeit hordozza, melyek sosem gyógyulnak.
A magaslatok árnyai, melyek a hegyek közt élnek,
A múlt emlékeit őrzik, melyek sosem felednek.
A világ utolsó reménye is meghal itt,
Ahol a szél a múlt emlékeit hordozza.
Az árnyak, melyek a magaslatokon élnek,
A múlt sebeit hordozzák, melyek sosem gyógyulnak.
A világ utolsó reménye is elhúz itt,
Ahol a szél a múlt emlékeit hordozza.
A magaslatokon, ahol az árnyak élnek,
A világ utolsó reménye is meghal.
A hegyek közt, ahol a szél fúj,
A múlt sebeit hordozza, melyek sosem gyógyulnak.
