A lelkem kinyíló szárnyai
A halovány hold fényében, a szél által korbácsolt,
Éjnek édes, sötét szülöttje vagyok én,
Lelkem, mint a sas szárnyai, melyek a vihart keresik,
Kinyílóban, készen a végtelenbe repülni.
A város, mint egy rozzant, elhagyott sírkert,
Melyben a halott álmok és remények laknak,
Ahol a fény csak a kivilágított kocsmákban csillan,
És ahol az élet, mint a szürke köd, elhalványul.
Én, aki a sötétben találtam otthonom,
Ahol a szavak, mint a csillagok, ragyognak,
Ahol a gondolatok, mint a farkasok, vadul rohannak,
És ahol a szívem, mint a tenger, örökké hullámzik.
A lelkem szárnyai, mint a hajnali fény,
A sötét éj után, új reményt hoznak.
A lelkem szárnyai, mint a tenger mélyén a gyöngy,
Rejtve tartják a világ legszebb titkait.
A lelkem szárnyai, mint a szél által hajtott hajó,
Vágyakozva keresik a végtelen horizontot.
A lelkem szárnyai, mint a szabad madár,
Hajlandóak a legmagasabb csúcsokat is meghódítani.
Ez a világ, melyben élek, nem több egy árnyjátéknál,
Melyben mindenki csak a saját szerepét játssza.
De a lelkem szárnyai, mint a hajnal első sugarai,
Áttörnek a sötétségen, és új napot hoznak.
A lelkem szárnyai, mint a végtelen ég,
Készen állnak a végtelen utazásra.
A lelkem szárnyai, mint a szél által hajtott hajó,
Készen állnak a végtelen kalandra.
