A lelkem hegedűszóra gyógyul
Egy ifjú szív, mely életének hajnalán,
Még hajadon, a világot kémleli,
Mint hajnali harmat a virágszirmot,
Azt keresi, mi értelmet ad neki.
A hegedű húrjain játszik az élet,
Mint kisgyermek a tiszta patakban,
A húrok között találja meg önmagát,
Azt a dallamot, melytől szíve dobog.
A hegedűszó, mint gyógyír a lelkének,
Tisztítja, mint a hajnali harmat a virágot,
Minden érzést, minden gondolatot,
Mely szívét nyomja, mint súlyos kő.
A hegedűszóban találja meg önmagát,
Azt a dallamot, melytől szíve dobog,
Azt a hangot, melytől lelke szárnyal,
Melytől a világ újra szép és csodálatos.
De a hegedűszó nem csak gyógyít,
Hanem sebez is, mint éles kard,
Mert a dallam, melytől szíve dobog,
Az a dallam, mely szívébe vág.
A hegedűszó, mely gyógyít és sebez,
Mint a tenger, mely ringat és pusztít,
Mint a szerelem, mely éltet és öl,
Mint az élet, mely csodás és kegyetlen.
Így él a fiú, a hegedűszóval,
Mely gyógyít és sebez, éltet és öl,
Mely szívébe vág, mint éles kard,
De mégis azt a dallamot keresi, melytől szíve dobog.
A lelkem hegedűszóra gyógyul,
Azt a dallamot keresi, melytől szíve dobog,
Mert a hegedűszó az élet,
Mert a hegedűszó a szerelem,
Mert a hegedűszó a lélek.
