A lelkem éhezik
A lelkem éhezik, mint az űrben száguldó hajó,
Melynek üres tartálya már nem találja otthonát.
A csillagok közötti végtelenbe merülő,
Zord hidegben remegő, magányos űrhajós vagyok.
A tudás utáni vágyam, mint fekete lyukak,
Szívja be a világokat, s mégsem lesz teljes.
Minden atomjában rejlik egy-egy titok,
A világegyetem mélyén keresem a feleletet.
A technológia fénye, mint a távoli csillagok,
Világítja be utamat, de nem melegíti szívemet.
A gépek lelketlen szemei, mint üres kagylóhéjak,
Néznek rám, de nem látják, mi rejtőzik a szemem mélyén.
A jövő hajnalán, a holnap ígéreténél,
A szívemben ott lapul a félelem és remény.
Az emberiség sorsa, mint egy vékony húr,
Pendül a két véglet között, a pusztulás és a teremtés között.
A lelkem éhezik, mint a világűrben elveszett hajó,
Melynek útját már nem világítja meg a Nap.
De mégis tovább haladok, mert a remény,
Mint egy távoli csillag, még mindig világít a szívemben.
