A láthatatlan kezek hálózata
Egy világban, hol az értelem az úr,
S a szív csupán egy csendes kísérő,
Hol a kéz munkája láthatatlanúl
Szövi a hálót, melynek nincs végéről.
Minden mozdulat, minden cselekvés,
Mint szövőszékünkön a szálak,
Összefonódva, szüntelen, vég nélkül,
Hoz létre életünk szövetét, vakul.
A szálak, melyeket a kezek szőnek,
Láthatatlanok, mint a szél, a hang,
Mégis, ha összefonódnak, formát öltenek,
És hálóvá lesznek, mely tart, s magába zár.
Ez a háló, melyet a kezünk sző,
Nem csak a miénk, de másoké is,
Összeköt minket, mint a vérünk, csontunk,
Egyetlen, nagy, láthatatlan hálózat.
De a háló, melyet sző a kezünk,
Nem mindig szép, s nem mindig jó,
Van, hogy bánt, van, hogy összezavar,
S néha tragikus komédiát játszva, kacag.
A háló, melyet sző a kezünk,
Talán láthatatlan, de ott van,
És mindig ott lesz, míg a kezünk sző,
Míg a szívünk dobog, míg az értelem úr.
Ez a háló, melyet a kezünk sző,
Egy morális tükör, mely visszanéz,
Megmutatja, hogy milyenek vagyunk,
Hogy milyenek lehetnénk, és milyenek leszünk.
Ez a háló, melyet a kezünk sző,
Egy láthatatlan, de érezhető erő,
Egy hatalmas, összetett rendszer,
Melyben mindenki a saját szálát sző.
A láthatatlan kezek hálózata,
Mely tart, összeköt, és óv,
Egy közös sorsot sző, egy közös álmot,
Melyben mindenki a saját szálát hozzáadja.
És bár a háló láthatatlan,
A szívünkben érezzük a szálait,
Mert a szívünk a szövőszék,
Mely a láthatatlan kezek hálózatát szői.
