A kihunyt fények városa
Hova tűntek a fények, hova a csillagok?
Az éj sötét leple alatt, a város szíve megállt.
A hajnali pára, mint gyászoló menyasszony,
Sírja körül járja a kihunyt fények városát.
Az utakon árnyékok játszanak bújócskát,
A némaság szőtte hálóban, a csend szívja magába az életet.
A hajnal ködében szürkületi álmodók bolyonganak,
A kihunyt fények városában, hol a remény már elszállt.
Az ódon házak, mint lehajtott fejű óriások,
Bánatosan néznek az égre, hol a csillagok már nem ragyognak.
A szél halkan suttog a fák között, mintha mondaná:
“Eljött az idő, a fények itt nem járnak.”
Az élet, mint hervadt virág, lehajtja fejét,
A kihunyt fények városában, hol a színek már nem élnek.
A hold, mint egy gyászoló özvegy, magányosan áll az égen,
S a kihunyt fények városa, csendben alszik tovább.
A sötétség, mint egy fekete fátyol, takarja az arcát,
A kihunyt fények városának, hol a boldogság már nem lakik.
Az álmok, mint tengerbe veszett hajók, merülnek el a semmiben,
S a kihunyt fények városa, csak árnyékait ringatja.
A kihunyt fények városa, hol az élet már nem él,
Hol a remény, mint egy kihunyt csillag, a sötétségbe veszett.
A kihunyt fények városa, hol a szív már nem dobban,
Hol a lélek, mint egy szabad madár, a sötétségbe repült.
