A karrierem fénye a féltékenység homályában
Elmerültem a féltékenység homályában,
Mint a szürkületben hajnali csillag.
A karrierem fénye, mint az éjszakai lámpa,
Világít, de nem éri el a lelkem mélyét.
Hosszú évek óta koptatom a színpadot,
Mint a tenger a sziklát, lassan, de biztosan.
A sikerek pompája, az elismerések ragyogása,
Mint a tűzijáték, gyorsan elillan.
Az én szívem, mint a szélvédett gyertya,
Lobog, de a fénye nem hatol át a sötétségen.
A féltékenység, mint a falánk farkas,
Folyton rágja a lelkem, sosem telik be.
Olyan vagyok, mint a bábu a színpadon,
Mozgatom a szálakat, de nem érzem a húzást.
A hatalom, mint a szikrázó gyémánt,
Csillog, de nem melegít.
Az én életem, mint a végtelen út,
Hosszú és kanyargós, de nem találom a végét.
A féltékenység, mint az éjszaka árnya,
Elhomályosítja a karrierem fényét.
A színpad, mint a tenger mélye,
Elbűvöl, de nem ad oxigént.
A féltékenység, mint a sivatagi homok,
Eltemeti a reményeket, és csak a vágy marad.
A karrierem fénye a féltékenység homályában,
Mint a hold az éjszaka mélyén.
Az én életem, mint a szürrealista festmény,
Színes, de értelmetlen.
A színpad, mint a szürrealista álom,
Csodás, de zavaros.
A féltékenység, mint a sötét szoba,
Elzárja a fényt, és csak a magány marad.
