December van, igaz. Az első hó hava, igaz. A tél visszavonhatatlanul beköszöntött. Ó, igen, ez is igaz. Hideg, korai sötét, csikorgó fagy. Az esték vagy ködös párába vesznek, vagy csillagok milliárdjai reszketnek bele a fekete bársony égboltba. Ez mind szép és jó…, de mi lesz a hóval? Hol marad már a fehérbe borult világ, amitől mégis földön túli világosságba költözik a föld, hogy mindent tisztává és széppé varázsoljon a Jézuska születéséhez?
– Á, tanító néni! Nem jön az, majd csak az újévre. Nagy mázli lenne, ha a téli szünetben szánkózhatnánk egy kicsit. Sosem esik hamarabb a hó. – jelenti ki Lackó.
Nehezen törődöm bele abba, amit mond, és nem azért, mintha imádnám a fehér karácsonyt. A szemeiben megvillanó érzések ütnek szíven. Nem szomorú, és nem csalódott. Ezeken már mind túl van. Az apukája megnézte az időjárás jelentést, és nem ígérnek benne jót. A jó itt a havat jelenti. Legalább fél métereset. Amibe az udvaron bele lehet feküdni, hogy hóangyalkát seperjen bele a lábaival és a karjaival, és amiből olyan, de olyan hóember készül, hogy fel lehet tenni az internetre, hogy megdicsérjék, és amivel hógolyócsatát lehet rendezni. Akkor apu is úgy indulna dolgozni, hogy előbb őt elhúzza a szánkón a suliba. Á, de kár is álmodozni. Úgyse lesz hó. Évek óta nincs. A fásultság kiül az arcvonásaira, és már nem lehet meggyőzni róla, hogy legalább higgyen benne. Úgy zavar a dolog, hogy én, a nyárimádó már őmiatta bűvölöm minden este az Európa térképet, hogy csak valami kis hófelhő apró fecnije nyúlna fölénk, mielőtt még el nem kezdődik a téli szünet.
– Na, majd meglátod Lackó! A Mindenki karácsonyán fehér lesz a falu, amikor majd a Csendes éjt énekeljük. Megígérem, hogy beszélek a Jézuskával. – biztatom.
Rám mosolyog, de rögtön le is olvad az a kis napfény az vonásairól. A kedvességemnek szól ez, nem pedig azért, mert hisz nekem. Hogy lehetnék én befolyással a Jézuskára? Azért szép próbálkozás volt.
Ettől a pillanattól fogva azon töprengtem, hogy varázsolhatnék neki mégis havat. Így vagy úgy. Egy estén aztán bevillant egy ötlet. Egy ajándék. Az én hópelyheim egy meglepetésbe zárva. Hosszas keresgélés után meg is találtam a megfelelőt. Harmadnapra megérkezett a postával. Szépen becsomagoltam, dísztáskába tettem, és alig vártam, hogy az iskolában odaadhassam Lackónak.
– Hoztam neked valamit. Egy ajándékot. Így akkor láthatsz hóesést, amikor csak a kezedbe veszed. Nézd meg!
– Mi ez? – kérdezte kíváncsian. – Bele van zárva a hó? De hogyan? – közben kapkodva szedte le a csomagolást. Aztán egyszer csak ott tartotta a tenyerében a gömböcskét. Egy kisebb meg egy nagyobb fenyőfa volt az üveg alatt, előttük egy apró házikó lapult a lombok között.
– Most fordítsd fejjel lefelé, és rázd meg egy kicsit! Vigyázz, hogy el ne ejtsd! – mondtam neki sejtelmes mosollyal. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, valami nagy talányt sejtett a szavaim mögött, de megtette, amit kértem tőle.
– Azta….! De jó! Köszönöm szépen! – mondta csillogó szemekkel. Amikor már azt hittem, hogy teljesen elvarázsoltam, egyszer csak megszólalt. – Azért az igazi mégis jobb lenne…
Erre már nem tudtam mit mondani. Csak néztem, ahogy végigmegy a folyosón, és elteszi a hógömböt a táskájába. Aztán hirtelen visszanézett, és kedves mosoly futott át az arcán. Hát ennyit a havazásról, talán nem is olyan fontos.
Azon a hétvégén ünnepeltük a Mindenki karácsonyát. A műsor előtt lehangoltan néztem az iskolaudvart. Hatalmas pocsolyákba gyűlt az esővíz, enyhe volt a levegő, egy-két csillag már előbukkant a sötétségből. Hóesésre semmi remény, örülhetünk, ha nem mossa el a jeges eső az egész ünnepet. Megkezdődtek a fellépések, kicsik és nagyok angyali hangon hívták közénk a Jézuskát, nyugalom szállt a közönségre, taps és nevetés hangzott fel egy-egy kedves versike elhangzása után. Teltek a percek, míg két teljes órává nem híztak. Végére ért a betlehemes játék is. Az iskola fotósaként elsőként indultam a kijárat felé. Amit ott láttam, míg élek, nem fogom elfelejteni.
Lackó az ajtóban állt, kezében a hógömbbel. A gömbölyű üveg alatt sűrű kavargásban kergetőzött a fehérség…. és a gyerek alakja körül is… Óriási pelyhekben hullott a hó. Odamentem hozzá. Mosolygott. Őszinte, angyali, átszellemült, varázslatos mosollyal. Könnycsepp ült a szemében, és az enyémben is összegyűlt néhány.
– Sikerült, tanító néni. Jó nagy hógömb, ugye? – szólalt meg vigyorogva – Jó, hogy beszéltél a Jézuskával. Odaadnád ezt neki? – nyújtotta oda nekem nagyot nyelve a hógömböt. Nagyot néztem, és csodálkozva kérdeztem tőle:
– Nem akarod megtartani? Nem tetszik?
– Dehogynem. Nagyon tetszik. Csak éppen azt remélem, hogy ha visszaadom neki, akkor jövőre sem feledkezik meg rólam… – mondta félszeg vigyorral.
Az arcomon ekkor legördült az addig visszatartott érzés. Szótlanul bólintottam, és hagytam, hogy odaszaladjon a többiekhez. Valami nagy elégedettség és hála szállt meg. Hát tényleg ez a csodák ideje…
Haupt-Kutas Mónika
