A hit nélküli ember magányos útja
Egyedül jár a hit nélküli ember,
Mint szél-korbácsolt, kopár fenyvesben a nyár,
Keresi a lélek útját a csendben,
Mely oly távoli, mint a holdas éj.
Nincs húrja a szívének, mely dallamot sző,
Nincs édes álma, mely szárnyakat ad,
Nincs hite, melyben gyökerezni tudna,
Csak a magányos útja van, s a szabad.
Szürke köd fedi az életét, mint a téli nap,
Nincs fénye a szemének, mely utat mutat,
Nincs hite, melyben horgonyt vetne,
Csak a magányos útja van, s a csendes.
Szívében nincs tűz, mely meleget adna,
Nincs színe a világnak, mely szépséget hoz,
Nincs hite, melyben otthont találna,
Csak a magányos útja van, s a komor.
A hit nélküli ember magányos útja
Olyan, mint a tenger, mely partot nem talál,
Nincs hite, melyben hajót építene,
Csak a magányos útja van, s a hosszú.
A hit nélküli ember magányos útja
Olyan, mint a szél, mely otthont nem talál,
Nincs hite, melyben vitorlát bontana,
Csak a magányos útja van, s a végeláthatatlan.
